2015/11/09

Duna-delta II. /harmadik nap/

Múltkor ott hagytuk abba, hogy szeretjük Bulgáriát, ami egy igazi offroad-os paradicsom.
EU, bár ez nem látszik rajta, így nem kell rögtön pénzváltással kínlódni. Remekül főznek, ami egyáltalán nem elcsépelt frázis, mert ez koránt sem igaz minden balkáni országra. Tapasztalataink szerint szeretik a magyarokat és ha probléma van meg akarják oldani, nem csak úgy tesznek.
Most is akadt erre több példa. Úgy alakult, hogy egyik versenytársunk hengerfejes autójával álldogált a sötétben, valahol az Óperenciás-tengeren innen de az otthontól azért mégis távol, Bulgáriában.

Telefonok kapcsoltak jobbra-balra de a mezőny már a célban sörözve üldögélt.
Megállt a rendőr és - közös nyelv híjján - egyetemes kézjelekkel értelmezte a problémát, majd rendőri felvezetést biztosított számukra és lépésben haladtak egy benzinkútig. Ott bevárták a rendőr valamelyik tudja isten ági rokonát, aki természetesen szerelő volt, tákoltak rajtuk annyit, hogy begurulhassanak az autóval az esti célba.

Bulgáriában terepen oda megy az ember ahova akar, sőt az erdész még bőszen szurkol is mikor kiderül, hogy verseny.
Négyen vágtunk neki a napnak ami, sok terepet rejtegetett. Talán ezért vagy épp a szokásos reggeli aktuális állás kihirdetésének hiánya miatt (lásd előző bejegyzés, transz alpin) rendkívül lelkesek voltunk.
Vidinből kiérve azonnal terepre vitt az itiner és egy halom fotópont várt minket.  Az első pontnál a 10-es út ürömi lejárójához hasonlatos dugó alakult ki. Negyedórás várakozást követően látva, hogy csak nem haladunk, egy rutinos huszárvágással otthagytunk csapot papot, hogy kikerüljünk az időrabló majálishangulatból.


Azaz, hogy csak próbáltunk kikerülni mert, látva a torlódást, mint ahogy egy vasárnapi piknikhez illik a versenyzők elkezdték ügyes bajos dolgaikat végezni autóikon. Előkerült a becsomagolt reggeli maradéka de olyan is volt, aki kisebb gyalogtúrára indult - autóját hátra hagyva - katasztrófa turistát játszani, szelfizgetni a pontban éppen szenvedőkkel. Közben István barátunkból is előtört a fotós ösztön. Legközelebb lehet sípot is viszünk.



Foto: Ázsia Túra

Foto: Ázsia Túra

Foto: Ázsia Túra

Na most ezzel az egésszel nem lett volna gond, ha mind ez nem egy fákkal szegélyezett, mély nyomvályús helyen történt volna. De megoldottuk. Kikerültük őket vagy arrébb húzódtak de olyan üresen hagyott autó is volt, amivel egyszerűen arrébb álltunk. Még a végén István is megkerült. Lassan, ahogy gyűrtük le a pontokat egyedül maradtunk és végre a saját tempónkban haladtunk pontról pontra.

A nap 50-60km-es összekötő aszfalt szakaszokból és az őket megtörő terep etapokból állt, amik jócskán tele voltak tűzdelve fotópontokkal.
Ha valaki arra vetemedik, hogy Bulgária felé veszi az irányt, feltétlenül térjen le a főútvonalakról mert szürreális, szinte apokaliptikus hangulatú utazásban vehet részt. Valaha talán a századforduló táján kifejezetten impozáns polgári városkák a települések méreteihez képest nagy, szocreál közösségi épületekkel követik egymást kerek térré szerveződő központtal. Erre a központi térre természetesen mindig jut a közelmúltból egy kiszuperált tank vagy MIG21-es vadászgép de ha más nem pár páncéltörő ágyú, attól függően melyik helyi funkcionáriusnak volt nagyobb a hátszele a pártnál. 
Ezek a települések mára szinte szellemvárosként léteznek. Bulgáriából már kivándorolt a fiatalabb korosztály, a vidék szinte teljesen elnéptelenedett. Lassan de biztosan cigányok települnek be a valaha polgári miliőt idéző falak közé, teljesen lepusztítva és felélve maradékát. Számunkra mostanra egyértelmű, hogy amikor Bulgáriáról, Albániáról vagy Macedóniáról beszélünk, akkor emiatt a jelenség miatt látjuk torzan ezeket a népeket. Ezek a területek nem ilyenek lennének ha zömében saját népei laknák. Természetesen mindenhol van egy feltuningolt főváros egyre nyugatiasabb csillogással és ide tömörülnek az otthon maradt fiatalok és mindenki. Veszni hagyják a vidéket a könnyebb élet reményében. 

Szóval van ez a Stalkert idéző suhanó látomás, ami óhatatlanul nyugtalanító és kézzelfogható képpé válik Magyarország esetleges jövőjét illetően is. 
No persze az egész cirkusz robog tovább.
Volt önfeledt pancssikálás a tízfokos, hegyi folyócskában kocsival és anélkül is. Bogi  bakancsa nem is száradt ki csak idehaza.





Az utolsó fotópontcsokorba bemenet megnyugtatóan tapasztaltuk, hogy a két autóból álló élboly ép kifele tart onnan.
Ezen felbuzdulva, csörlő nélkül futottunk neki olyannak aminek egyébként soha. Majdnem sikerült borulni egyet de megúsztuk. Csak utólag vettük észre hogy ez egy +20-as pont volt, ami ritka, nehéz meg olykor veszélyes. A következő pont már igényelt "némi" csörlőzést. Egészen pontosan öt fogásból tudtunk be meg kijönni belőle. Hosszú autóval elvileg nem igazán kellett volna megcsinálni.




El is törtük a hátsó stabilizátor rúd egyik bekötési pontját. Mielőtt szívéhez kap a kevésbé szakavatott olvasó elmondjuk, ez annyi tesz, hogy minden egyes buckán egy pörölykalapács erejével vert oda az alváznak, megőrjítve az amúgy sem túl kipihent utasokat. 
Ez az alkatrész annyira kell terepjáróba, mint abroncsba a jancsiszeg. Azóta ki is dobtuk belőle de erről majd egy kütyüs cikkben olvashattok.

Célba érés után kiderült, hogy volt aki az egész csomagtartóját szakította le meg persze ott volt a hengerfejes autó is.
Már nem igazán emlékszem mi volt még aznap este, de az biztos, hogy egészen jó, meleg vacsorával zártuk a napot.

Köszönjük a fotókat Merle Istvánnak!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése