2015/11/01

Duna-delta I. /első, második nap/



A 2015-ös év Asia race versenysorozatának első fordulójára szeptember 7-12 közt került sor. Célállomása - Magyarországon, Románián és Bulgárián keresztül - a Duna-delta volt, a Fekete-tenger partjánál.
Részvételünk a megmérettetésben az utolsó pillanatig kétséges volt. A hétfői rajtot megelőző péntek kora délutánjára lett biztos a kaland. Ez úton is szeretnénk köszönetet mondani Merle István barátunknak, hogy segítségével végül is elindulhattunk.
Annyit tudtunk, hogy szépszámú mezőny lesz, komoly autókkal és tapasztalt versenyzőkkel.



Az sem volt kétséges - köszönhetően a közösségi oldalaknak illetve a személyes beszélgetéseknek -hogy most kemény versenyszellemre kell számítani.

Fotó: Máté

A rajtnak a már megszokott Lurdy-ház parkolója adott otthont, nem a megszokott időjárással ugyanis kivételesen szép, őszies időre ébredtünk, csapadéknak nyoma sem volt. Ismerős arcok, szóváltás, készülődés a megkapott pontok tanulmányozása, matrica ragasztgatás, szóval a szokott rutin.

Fotók a montázshoz: Merle István

Kis csapatunk ezúttal négy főből állt; a család és István barátunk, aki fotósként is részt vett a versenyen, sok szép képpel megörvendeztetve a résztvevőket. Mi is kölcsönöztünk tőle a blogba. Ennek az is az oka, hogy a megszokottakkal ellentétbe alig volt lehetőségünk fotózni.

Fotó: Nelli

A kocsival Kárpátalja óta nem történt nagy változás. Kapott egy félig házilag elkészített nagy alumínium tetőcsomagtartót, amire felkerültek a lámpák is. Versenyen semmi értelme nincs az ilyesminek, sőt csak hátrányt okoz. Átestünk egy műszaki vizsgán, kis karbantartáson.
Az első napon nagyrészt Magyarországon: a Budapest - Ópusztaszer - Makó - Nagylak útvonalon haladt a mezőny. Az aznapi cél Temesváron volt. A határig - egy pár átkötő szakaszt leszámítva  - szinte végig terepen haladtunk.

Fotó: Máté

Fotó: Bogi

Talán a tavalyi verseny hagyott nyomot bennünk vagy a késői döntés az indulásról de tény, hogy nem vettük véresen komolyan a dolgokat.

Fotó: Bogi

Játszottunk, mint mindig helyenként kicsit engedtünk a táj szépségének vagy biológiai szükségletünknek.
Estére világossá vált, hogy ez most kevés lesz. Ellenfeleink magukat és autóikat nem kímélve eszement tempót diktáltak. Az élménycserék kapcsán kiderült az élmezőny terepen 90-100km/órás, míg aszfalton nem ritkán 130-150 km/órás tempót diktált. Az autóút/pálya szakaszokon sem fogta vissza magát senki. Kezdett az egész egy amatőr tereprallye-hoz hasonlítani.

Fotó: Bogi

Ennek leginkább a technika itta meg a levét. A nap végére az egyik nagy esélyesének számító Hello Kitty feladni kényszerült a versenyt, mert L200-asának hátsó hídja elrepedt és a differenciál mű is csak darabjaiban hasonlított eredeti formájára. A Géczi Team nagy patroljának egyik versenysportból kölcsönzött lökésgátlója egy ugratást követően kiszakadt a helyéről.
A Dentors team Suzuki Samurája pedig - nem éppen tereprallyhoz tervezett, laprúgós, merev hídjainak köszönhetően - ezen a napon szemlátomást annyi időt tölthetett a levegőben, mint négy keréken a földön.
Mi...no igen hát nem versenysúllyal futottunk neki. Maximális terheléshez közel állt az autó, ami egy túrán lassú döcögéssel még elmegy de így már sok volt. Egy-egy bedöccenésnél a két üléssor között megpattogott a lemez a lábak alatt a feszültségtől.
A terep nem volt elég nehéz a felező használatához, anélkül pedig kigyorsításról mint olyanról - ezzel a motorral és ekkora súlynál - gyakorlatilag nem lehet beszélni.
Az alföldi táj puha és lágy, szelíden simogató a szemnek.

Fotó: Bogi

A facsoportokban félénken megbúvó tanyáival, mint zöld oázisok a sivatag homokjában. Mit nekünk afrikai homok, itt is akad pont elég. Egyre több.
A nap meghökkentő pillanata, a semmi közepén előttünk keresztbe álló szakadt puttonyos kisteherautó volt. Már éppen készültünk a vitára a jelöletlen homokút használatának kérdésköréről mikor nem kis meglepetésünkre egy menetkészre felszerelt hatósági közeg (rendőr) szállt ki a kocsiból. A vita ennek fényében elmaradt. Kedvesek voltunk, magyaráztuk, hogy "de hát a GPS",ő meg hogy "magán út" mi meg, hogy "könyörgöm honnan tudjuk, ha nincs semmi jelzés, hogy tilos"...stb. Végül is ő is előzékenynek mutatkozott. Talán attól, hogy nem embercsempészek vagyunk, hanem szelíd egyszeri halandók. Aztán kedélyesen elváltak útjaink.
Jártunk szűkebb hazánk földrajzi középpontján, mentünk át olyan réven a Tiszán, ami a tudakozó szerint nem is létezik és megtudtuk a Román határőrtől, hogy amit csinálunk tulajdonképpen egy ágyúgolyó futam.
"-Á dehogy!"- mondtuk akkor. Aztán később kiderült, hogy talán mégis igaza volt.

Fotó: Bogi

Minden igyekezetünk ellenére is utolsóként értünk a célba Temesvárra.
Vacsora már nem volt, a társaság nagy része szétszéledt addigra. Volt aki az ágyát, volt aki - vacsora híján - éttermet keresett a városban.
Az eddigi gyakorlattal ellentétben a napi eredményeket reggelente az eligazításon ismertették a szervezők. Volt, aki szerint ez fokozta a verseny izgalmát volt, aki szerint pont kiütötte azt a bizonytalansági faktort, ami egy maratoni versenyen kedvez a pszichésen stabilabb csapatoknak. Minkét érvelésben van valami. Ami biztos, hogy ötödik helyünk nem töltött el nagy lelkesedéssel lévén nyomtuk végig ahogy bírtuk és mostanra rutinunk is van a témában.
István barátunk egy invitálásnak élve átült az egyik túrázós kocsiba. Gondolta fotós lévén így esetleg többre is futja majd elmosódott tájaknál. A másik oka, hogy a túrások második napja a híres és hírhedt transzalpin útvonalon át vezetett. A verseny útvonala más felé haladt. Mint kiderült jó döntés volt mivel a versenyzők mezőnye hamarabb ért be bulgáriai céljába, mint a túrázók, karöltve a szervezőséggel. Ugyanis a félig lezárt alpin miatt több órás kerülőkbe és torlódásokba kényszerültek.
Mi nyugatabbra, Szerbiához közelebb de szintén nem kis szerpentines szakaszon küszködtűk át magunkat a kárpátokon.
Egy kis kölcsönvett idézet az Ázsia-túra oldaláról az ezt követő szakaszról:
"A Vaskapu-szoros egy folyami szurdokvölgy a Dunán, a Déli-Kárpátok és a Szerb-érchegység között, Szerbia és Románia határán. Ez a Kárpát-medence legnagyobb részének egyetlen kifolyása a világtenger irányába, a másik két kifolyás a Szurdok-szoros (Zsil folyó) és a 352-360 méter tengerszint feletti magasságon lévő Vöröstoronyi-szoros (Olt). A szoros tulajdonképpen egy több szakaszból álló, összesen 134 kilométer hosszú rendszer (Galambóci szurdok, Gospodin Vir szurdoka, Nagy és Kis Kazán-szoros, Sip-szurdok). Elnevezése a legtöbb hajózó nép nyelvén is Vaskapu jelentésű."
Lenyűgöző volt a késő délutáni fényekben pompázó, helyenként hatalmasra szélesedő Duna mellett autózni. A cél a bulgáriai üdülőváros, Vidin volt. A szálloda és egyben a cél megtalálása volt Nelli (navigátor) számára az aznapi igazi kihívás - meg kell mondani - frappánsan sikerült. A Balkánon sokszor nehezebb a városi navigáció a terepnél. Feltúrt utak és zsákutcák mindenhol, mint egy szívatós labirintusban. 
Ez a nap nagyon nehezen indult a számunkra. Előző napi eredményünk is rányomta a bélyegét a hangulatra és nem várt logisztikai problémák is felmerültek, amik komoly időveszteséget okoztak nekünk.
Az történt ugyanis, hogy mivel keresztül kasul bejártuk már a Balkánt és sehol sem jelentett gondot az euróval való fizetés tankoláskor, nem igazán foglalkoztunk a pénzváltással most sem. Mint kiderült ez a románoknál nem működik. No meg a banki szolgáltatás sem valami gyors ha pénzt szeretnénk váltani. Legutóbb jó tízen éve annak, hogy idehaza ilyen procedúra lett volt beváltani ötven eurót.
Rendszámuk és titkolt de csak kiderülő anyanyelvünk se mindig segített romániai (még véletlenül sem az erdélyi területeket értjük ez alatt) utazásunk során de erről majd később.
Letörtségünket javította, hogy erre a napra jutott végre pár fotópont is. Ezek egy köves folyómederben lettek kijelölve, ebből adódóan volt egy kis pancsolás, birkányi köveken való küzdelem, alváz, benzintank odaverése, hordalékszeméten való szörfözés (perverz örömök), távoli hegyek szerpentinjein, zöld mezőin való áhítozás. Végül is gyorsan csont nélkül csináltuk meg őket és indultunk is tovább.



Itt összefutottunk a Dentors csapatával
Valahol a középmezőnybe értünk be a célba, vacsora is volt és Bulgáriában voltunk, amit szeretünk. Magunk mögött hagytuk azt a "valamiért nem érzem jól magam érzést", "csak itt ne legyen már semmi bajunk" dolgot ami Romániában (lásd kitétel fentebb) végig kísértett minket. Kezdtük úgy érezni, hogy van keresnivalónk a versenyen.