2014/11/02

Azért a víz azúr


Szarajevóból hazafele két úton lehet elindulni. Van a gyors, de kevésbé izgalmas - szinte végig autópálya Budapestig - és van a - mondjuk úgy - kalandos. Mi úgy döntöttünk azon keresztül jövünk haza és újra útba ejtjük Jajce-t. Az autópályás út, kényelmes nagyjából öt órás utazást jelent, a másik irány az normális emberi idegzettel egyszer megalvós. Szerpentines, lélegzetelállító hegyi utakon vezet keresztül, Travnik, Jajce és Banya Luka városok érintésével.

Jajcébe este nyolcra érkeztünk. Az óváros, a fellegvárral egy kis ékszerdoboz, aminek utcácskáiban még az este folyamán sikerült eltévednünk. A labirintusszerű, szűk, nagyon meredek, egyautós sikátorok, egyautós kőhidakkal, látványos, bár kissé fárasztó éjszakai városnézéshez vezettek. Belefutottunk egy helyi horvát esküvő autós násznépébe, ami miatt - ha az említett körülmények nem lennének elég extrémek ráadásként - egy komoly tolatgatós dugó helyzet közepében találtuk magunkat.  
Reggel - tizenegy borús nap eltelte után először - 19 fokra és napsütésre ébredtünk. A napsütésben felszálló köd, a víz folyamatos morajlása annyira magával ragadott minket, hogy alig bírtunk elindulni.













A kötelező helyi dolgok; kávé, rózsacukor, pita stb. bevásárlása után elindultunk a Jajce -ból haza felé vezető úton. Nem tudom, hogy létezik e a földön még egy olyan hely, ahol ekkora kontrasztot produkált ember és természet. Az út viszonylag rövíd, de tele van lassító körülményekkel. Először a lenyűgöző látvány kerít hatalmába, azután a közelmúltról beszélő házfalak. 









Jajce és Banya Luka között félúton lépünk át a szerb többségű területekre. Ezt a határátkelő nélküli határt lehetetlen nem észre venni. Az egész térségen érezhető etnikai feszültségeknek itt is egyértelmű jeleit láttuk. 






Ezen az úton csak úgy juthatunk el a magyar határig, ha előbb keresztülmegyünk a valódi vidéki Horvátországon, ami merőben más, mint a magyarok által jól ismert tengerparti területek. Egymás után sorakozó kis falvak, amik sok hasonlóságot mutatnak a mi falvainkkal. Kivéve a relatív új építésű vakolatlan házak sokaságát és a már korábban látott, elhagyott, kiégett, szétlőtt romokat. Úgy alakult, hogy mi halottak napján, naplemente körül érkeztünk. Szürreális volt a megelevenedő temetők, útszéli emlékművek környékén mászkáló fájdalom, a házfalak merev rusztikus, szilárd tényszerűségével párosítva.   Nagyobb útkereszteződésekben, vasúti csomópontoknál, stratégiailag fontos épületmaradványok körül apró mécsesek vibráltak. 















Utazásunk két bizarr karakteres epizóddal zárult. Mindkettőt egy-egy magyar határ közeli ház jelképezte. Az első ház egy kis domb tetején magányosan állt, egy hosszan emelkedő és a tetőn éles kanyart vevő út szélén. Valószínűleg valaha vendéglátó egység vagy szállást adó épület romja lehetett, a tőle nem messze lévő apró település mellett. A ház - körbe járva és jobban megszemlélve - elkeseredett harc nyomait viselte. A házhoz közel tábla őrzi egy számunkra ismeretlen katona emlékét. Előtte frissen gyújtott mécsesek sokasága égett.  




A másik háznak teljesen más jellegű terheket kellett elviselnie.  Nem is olyan messze a húscafatra emlékeztető, csontig lőtt háztól ez utóbbi egy vidám, előző esti lakodalom súlyát állta. Az ablakból egy szőke kisfiú integetett nekünk, az udvaron autók álltak és tyúkok csipegettek a furcsa dekoráció között.  


Szóval megérkeztünk. A Balkán változatos világa néhol arcon csapott, néhol szelíden megsimogatott, nevetésre vagy mély hallgatásra késztetett. Nem hagyott érintetlenül egyikünket sem.

Kövessetek minket továbbra is, mert furcsa statisztikával és egy kis videóval fogjuk összegezni az elmúlt tizenkét napot!

Köszönjük a sok hozzászólást és bíztatást! Nagyon jól esett esténként elolvasni!