2018/07/11

Artoffroad újratöltve

Akik követték kalandjainkat, azoknak nyílvánvalóan feltűnt, hogy lassan két éve nem volt bejegyzés a blogban. Ennek több oka közül az egyik legfontosabb, illetve valószinűleg a titeket leginkább érdeklő egy fatális motorhiba volt.
Történt ugyanis több, mint két évvel ezelőtt, hogy ismét a zord Kárpátok meghódítására indultunk édesapámmal a navigátori ülésben.



Az út teljesen megszokott volt, keletnek haladva egészen Vásárosnaményig.
Ott a szokásos, immár rutin éttermi megállónknál hallottuk meg a beazonosíthatatlan alapjárati kattogó, ciripelő hangot. Tanácstalanul füleltünk, de semmi drasztikus problémát nem véltünk felfedezni benne. Úgy döntöttünk folytatjuk utunkat és átmegyünk Ukrajnába. Miután végigcsináltuk pályafutásunk leghosszabb éjszakába nyúló határátkelését holt fáradtan és koránt sem nyugodtan dőltünk be szolyvai szállásunk ágyaiba.
Tudtuk már belül, hogy nagy a baj csak valahogy a csodában illetve másnap a rajt előtti szakértői vizsgálatban bízva úgy tettünk, mintha csak egy apróság lenne az egész.
Másnap a csípős, őszi, kárpátaljai reggelben hidegen indítva láttuk, hogy ennyi volt. Csattogott, kerepelt, melegedve kicsit javult de váltásoknál tompa rezonancia futotta végig a kasznit a motortérből indulva útjára.
A verseny szervezőjének, Murczin mesternek fél percébe sem került - mély lélegzetvétel közepette - kimondani elrepedt a főtengely és pont. Mindezt úgy, hogy nem volt a generálozott motorban negyvenezer kilóméter.
Nos ilyenkor mit is tehet az ember? Vet pár keresztet, bízik a gondviselésben és elindul haza. Ebből az lett, hogy Munkácsig bírta, ami harminc kilóméterre volt, mivel később kiderült, hogy nem hogy elrepedve, hanem két helyen el is volt törve a főtengely.
Azt le kell szögeznünk, hogy a "nem hagyunk senkit hátra" elv Murczin Zsoltnál működik. Másfél óra múlva ott volt a tréler, akinek pár szavas magyar tudású, cserébe viszont rendkívül tettre kész sofőrje Esztergomig hozott minket. Kétszázezer forintnyi amerikai pénzért cserébe. Hogy az sok?! Nem az. Nézzetek utána!



Nos mindez történt, mire egy szép, szelíd, klasszikus kis terepjáróból három év alatt egy szörnyet kovácsoltunk. Akkor ott úgy éltem/éltük meg, hogy egy világnak van vége, persze ehhez kellet némi magánéleti, munkahelyi és egyéb fűszerezés is.
Soha nem lesz már ez a kocsi az ami volt, soha nem lesz az a mindenkor, mindenhova, akármeddig társ mint volt. Vagy mégis?
Másfél évig állt, ebből jó fél évet kiszedett motorral. Legfőképpen azért, mert nem akartunk utángyártott főtengelyt, a gyári bontott de köszörülésre szorulót értelemszerűen a történtek után nem preferáltuk. Szóba jött egy új, komplett Hyundai fűzött blokk. Állítólag vannak még elfekvő készletek. De a legkézenfekvőbb és anyagilag is költségkímélő egy gyári gépműhelyt nem igénylő, hibátlan, bontott féltengely beszerzése volt. Csakhogy az nem sűrűn jön szembe. Hónapokba telt találni egyet.


Olyan ez a kocsi építgetés mint az élet. Van, hogy nincs min sokat agyalni, nyomni kell, menni előre lesz ami lesz, mint kint a terepen hegynek fel a felázott nyomban.
Ha már így alakult a lúd legyen kövér alapon megkapott mindent, amiről csak beszélgettünk éveken át. Változó geometriás turbót, egy 2005 utáni L200-ból, az új turbó ígényeinek megfelelően átalakított adagolót, erősített verseny kuplungot, új, a legújabb trendnek megfelelő habos töltetű ausztrál gátlókat a leharcolt Ironman-ek helyett, plusz nagy teljesítményű ventilátort a hűtő elé és sok egyéb apróságot orvosoltunk, ami megoldásra várt a szerzett tapasztalatok fényében. Ezeket egy másik cikkben majd megosztjuk veletek.




Hogy milyen lett? A megmaradt rövid áttételek miatt felezőben ésszel kell bánni a gázpedállal.

Most ezzel az újjászületett masinával megyünk két év után először, ezúttal Székely András szervezésében Erdélybe versenyezni. 
Tartsatok velünk virtuálisan!