2015/12/19

Kárpátaljai verseny I.

A 2015/2016-os Ázsia-túra versenysorozatának második fordulójára 2015. október 23-24-én került sor Kárpátalján.
A nyáron megrendezett karitatív túrához hasonlóan, a szervezők a nevezési díj felét ez esetben is a kárpátalján élő magyarok megsegítésére ajánlották fel.
Mi tagadás nagyon vártuk ezt a versenyt. Igazi kihívásnak ígérkezett, hiszen Kárpátalján a puszta terepjárós túrázás is sok kihívást rejteget, hát még a verseny.



A szép lassan csepegtettet infók csak fokozták az izgalmakat. Sok autó nevezett, a verseny hetében folyamatos volt az esőzés és gyakorlatilag ugyanazt az útvonalat kaptuk, amin a Karpathy Tropy is futott.
Ők a minket megelőző hétvégén versenyeztek, többnyire helyi erőkből álló, zömében durván épített szörnyekkel. A kinti hatósági szabályok jóval elnézőbbek de a kocsikról készült képek alapján nálunk többségüknek esélye se lett volna rendszámot szerezni.
Részünkről kivételesen úgy tűnt minden készen áll, a kocsi csúcsformában, pénz a zsebben az időhiány és kapkodás kivételesen elmaradt.
Így történhetett, hogy két nappal a pénteki indulás előtt derült ki, hogy a navigátor és az utas útlevele lejárt. 
Joggal kérdezheti bárki, hogy lehet ez, mikor elég rendszeresen utazunk. 
Hozzászoktunk, hogy a személyigazolvány mindenhova elég: tőlünk délre, nyugatra, északra, még Albániába is. De hát ugye tőlünk keletre, ahol történelmi magyarság él a határ túloldalán, nincs az az Isten. Persze szerintük ott nincs is olyan, hogy történelmi magyarság, mások szerint meg nincs is olyan, hogy Ukrajna de ezt most hagyjuk.
Szóval Nelli azonnal felismerve a helyzet komolyságát - a verseny szempontjából - hitvesi amazonként jelentette ki, hogy márpedig én ott leszek és ha már ott leszek nélkülük, meg is kell, hogy nyerem a versenyt. Na ez azért akkor "persze,persze" mosolygással töltött el belülről.
Nelli híjján előszőr Merle István barátomat próbáltam navigátori szerepkörbe csábítani. A gond csak az volt, hogy pont én hajtottam el "a négyen kicsit sokak leszünk az autóban" - egyébként igaz - dumával korábban.
Ő pedig becsekkolt Huszár Barnabás mellé harmadiknak (a Huszár teammel szorosakat szoktunk autózni).
Aztán a Barna jól kiakadt mert, mint kiderült neki szintén a navigátora, Levente nem tud jönni így ha István velem jön ő marad hoppon. Szóval körtelefonok formájában kígyózott a brazil sorozatokat megszégyenítő drámai sakkozás.
Aztán hívtam Murczin Zsoltot (főszervező), hogy van egy kis probléma ő meg hívta Gábort, aki Kárpátalján élő honfitársunk és aztán meg engem, hogy dehogy van probléma mert majd Gábor navigál. Jó.
Gáborról annyit kell tudni, hogy mint írtam kárpátaljai magyar, Zsoltéknál dolgozott egy darabig (vészterhes időkhöz való okoknál fogva amit itt most nem részletezünk) találkoztam ott vele párszor a kocsinkat is ismeri. Ami talán ennél is fontosabb, hogy kint maga is terepjárózik, ismeri a dörgést és Szolyván lakik. Szolyván, ami történetesen a versenynek ad otthont így a hegyeket is ismeri amikre meg fel kell másznunk majd valahogy. Még jobb.
Csütörtök este indultam a lányokat itthon hagyva. Mi tagadás furcsa volt, mert nélkülük nem mentem versenyre azelőtt. A terv az volt, hogy a társaság egy része Kisvárdán megalszik és együtt megyünk át a határon az ukrán román határon lévő Aknaszlatinára. Ott átadjuk a begyűlt összeget majd onnan átautózunk Szolyvára. Ez tulajdonképpen így is történt. Annyit azért hozzáfűznék a dologhoz, hogy Nyíregyháza után a pályán olyan magányosnak éreztem magam az estében, hogy akár a holdon is lehettem volna.
Piszok egy meló lehet kamionosnak lenni.


A másnapi oda út elég simán és eseménytelenül telt, a szokásos két órás procedúrával az ukrán határon. Ott kiderült, hogy mivel múltkor a másik határőrizeti társaság (tudjátok, azok akik a munkácsi balhé óta valószínűleg már a fronton szolgálnak) teljesen alaptalanul teherautónak ítélte a pajerot, - bár az újak szerint sem az mégis csak - fizetnem kell. Mert ami egyszer bekerül a rendszerbe az ott és úgy is marad.


Túloldalt csurig tankoltunk a 215 Ft/literes dízellel, váltottunk nagy fekete autóból sok helyi Hrivnyát és meg se álltunk Szlatináig. Onnan egy október 23.-ai megemlékezéssel összekötött adományátadást követően délután értünk Szolyvára.


Vacsora és iszogatás közepette megkaptuk a másnapi pontokat. Közben Gábor is befutott, gyors taktikai megbeszélést és autómustrát tartottunk.  Szemlátomást elégedett volt.
A GPS koordinátákat megkapva kiderült, hogy az első napi etap három részre osztható. Az egyik része egy völgyben kanyargó hegyi patakot követett. Értelemszerűen itt sok vizezés átkelés vár majd ránk. Ebből a szakaszból jött a második rész, ami egy több mint 1300 méteres csúccsal büszkélkedő hegyre visz majd fel le és végül a kicsit távolabb kezdődő harmadik, ami a Vereckei hágónál ér véget.
Kézenfekvőnek tűnt, hogy érdemes előbb a vizes részt letudni és utána menni a hegyre, majd a Vereckei hágó felé venni az irányt.
Az egyetlen kérdés csak az volt, hogy a hegyre melyik irányból menjünk fel. Itt jött képbe Gábor helyismereti előnye, aki a meredekebb de rövidebb szakaszra voksolt ami inkább köves erdei hegyi talaj. A másik irány bár lankásan hosszan emelkedő de sok fakitermelésen vezet át és figyelembe véve a többnapos esőzést valószínűleg sokkal nehezebb lenne.
Mint az másnap kiderült nem biztos, hogy ez volt a jobb döntés.
Reggel hamar kidobott minket az ágy, ugyanis egy három ágyas szobában aludtunk Istvánnal és Huszár Barnabással. Tehát a Huszár team-el, akik akkor még nem tudták vagy talán csak sejtették, hogy kígyót melengetnek.


A rajt előtti eligazításon annyi még kiderült, hogy van egy "kincs" is elrejtve a pályán ami +60 pontot ér. Az elég sok, legalábbis annyira biztos elég, hogy beleszóljon egy dobogós leosztásba.
A csörlőt előre lehúztuk, hevedereket előkészítettük, a gumi nyomását pedig 1,5 bárra lengettük. 
Rajt.



Pontosan rajtoltunk és a kezdeti összecsiszolódás fázisában szépen csináltuk a pontokat sorban. A hegyi patak, ami mentén és benne voltak az első szakasz pontjai elhelyezve az esőzéseknek köszönhetően helyenként kisebb folyóvá változott. Azt érdemes tudni, hogy két dologra kell odafigyelni az egyik a nagyobb kövek, amik ha elfedi a víz és az ember elkapja elég nagy kárt tudnak okozni. A másik nyilván a víz mélysége. Ennek az a trükkje, hogy ha fodrozódik a vízfelszín akkor nagy gond nem lehet. Illetve, hogy ezek a hegyi patakok/folyók kanyargásuk során mindig a külső ívükön rakják le a hordalékukat tehát ott többnyire sekélyebbek, kerülni kell a mély belső kanyarokat. Persze ha a pontok ide oda vannak kirakva akkor nehezedik a képlet.





Szépen a mezőny elején haladtunk és mire kiértünk a folyóból össze is rázódtunk Gáborral elméleti és gyakorlati síkon egyaránt. Persze gumicsizma ide vagy oda nyakig vizesek lettünk. Ennek a szakasznak a legfúrmányosabb pontja egy híd aljára felfújt pont volt, amit a tetőre mászva és a folyóba behajtva volt a leghumánusabb megcsinálni.



Arról az oldalról elsőként vágtunk neki a hegy "megmászásának". Az elején kapásból egy jó eséllyel borulásgyanús pont következett nem sokan vállalták be utánunk. A hegy ezen az oldalon igaz, hogy kövesebb volt és meredekségéből adódóan mély pangó sárgödrök nem voltak rajta de így is irtózatos küzdelem volt a feljutás. Gyakorlatilag egy 1,5-2 km-es szakaszon kisebb megszakításokkal bekötőpontól pontig csörlőztünk.


Aztán volt olyan irtásos rész, ahol minden előkerült ami összeköthető a kocsiban. Azért így is sikerült egyszer lecsévélni a kötelet a dobról (boldogok voltunk tőle). Törtünk homok trepnit, az egyik ködlámpámat is hazavágtam, a horpadásokról nem is beszélve.
Azt hittük sose lesz vége. A hegy háromnegyedénél arra lettünk figyelmesek, hogy emberek rohangásznak az erdőbe GPS-el a kezükben, de kocsi sehol. Kiderült, hogy a Dentors team volt, akik négyen ültek a kocsiban és három emberrel gyalog keresték a pontokat, a kocsi meg csak oda gurult ahova az is kellett (fotópontokra). Ők aznap a hegy másik oldalán jöttek fel és bár hihetetlen sár volt de még így is gyorsabb volt, mint a mi oldalunk csörlős szenvedése. A kincset is elvitték, ami a hegy legmagasabb pontján volt elrejtve.
Lefele menet több autó is jött szembe, akik már a Vereckei körön is túl voltak mi pedig tudtuk, hogy nekik lefele játék lesz, amin mi fél napig kínlódtunk. Egyébként a fakitermelési területeken tényleg iszonyatos volt a sár, hatalmas árkokat vájtak a fával megrakott katonai járművek.



A hegyről leérve várt ránk az egyetlen fotópont, amit a két nap során némi próbálkozás és tanakodás után kihagytunk. Egy autó kivételével mindenki. Annak az egy autónak a megmentésére egy kisebb mentő expedíció kerekedett aztán de erről kicsit később.
A Vereckei hágóhoz terepen való feljutás legnehezebb pontja egy sorompó és annak marcona portáskatona szerű őrzője, aki némi unszolásra azért beengedi az embert. Gábor nyelvtudása azért itt is jól jött, meg akkor is amikor ukrán vadászok állták el az utat a hegyre felfelé és nem akaróztak arrébb állni, szépen megépített öreg Patroljukkal.
A Vereckei hágóra gyönyörű délutáni fényekben érkeztünk és bár az idő szorított minket azért egy ötperces átéléssel szemlétük a felhőkön lágyan átszűrődő fény által simogatott, jelképes erővel bíró tájat.


Egy bő fél órás, mégis végtelenségnek tűnő rohanásként megélt 1.5 báron való vánszorgás következett aszfalton míg végül tíz perccel időn belül értünk célba.
És, hogy mind e közbe mi volt másokkal?
A hellokitty az L200-al jól nyomta és bár az első csörlőjük elromlott a hátsóval igen jól dolgoztak. Az első nap végére a második helyet foglalták el. A Dentors megnyerte az első napot, ami egyértelműen a kincs megszerzésének volt köszönhető. Annyit még el kell mondanunk ,hogy a múltkori verseny tapasztalatából okulva a kis szamurájt most otthon hagyták és egy II. Pajeroval jöttek.
A sikernek ára is volt mert egy alsó gömbfejet törtek estére.
A Géczi team nagy szürke patrolja negyedik helyen ért célba.
És, hogy mi volt a Merle Istvánnal és a Huszár team-el. Na az egy hosszúra sikeredett nap volt. Úgy kezdték, mint mi a stratégiájuk is az volt mint a miénk. Ugyanúgy futottak neki a hegyoldalnak ami ugyanúgy dobta őket vissza. Csakhogy őket beérte a mezőny közepe és a tökölődés közepette eléjük került az első versenyén induló A/T-s gumikon bűvészkedő vadi új W Amarok. Nem nehéz kitalálni, hogy ő sem jutott túl messzire. Csakhogy akkora volt az akarás, hogy nem bírta szegény autó és felező híjján (azt ma már nem ismerik a idézőjelbe tett terepjáró gyártok) megadta magát az automata válltó.  Szerelési hiba miatt utána még a csörlődobja is ledarálta belül magát.


Mindeközben a hegyről lefele jött két lengyel túrázó autó. Ők legalább jó fejek voltak nem úgy mint a vadászok, akikkel mi is összefutottunk. Na most már nem akarózott nekik a félreállás. Egy szó mint más úgy nézett ki az egész, mint az egyszeri ember bele karácsony másnapján. Persze jó 1.5-2 óra alatt megoldódtak a problémák és már roboghattak is Istvánék tovább. De ez se tartott túl sokáig mert találtak egy törött lábú bringást na azt betömték hátra.

Persze szegény gyerek nem sejtette, hogy egy verseny közepébe csöppent és hát törött láb ide vagy oda az óra ketyeg a verseny meg verseny. Izomból tartotta magát szegény de csodák nincsenek. Aztán kaptak egy lassú defektet és a fakitermelés sártengerében a 120Toyota elektromoscsodamindenbőlkijön négy kerék hajtása is szó szerint elfüstölt.


És ha valaki azt hinné, hogy ennyi elég egy napra hát nem.
Történt ugyanis,hogy kaptak egy vészhívást.
Ha emlékeztek még volt az a bizonyos kihagyott fotópont, amit a mezőnyből senki se vállalt be csak egy csapat. Ez a bizonyos vészhívás tőlük érkezett.



Természetesen a Huszárteam vette az adást és indult is arra, miközben a szervezők megállították az órát a számukra. Akkorra már mindenki bent volt a célba sőt a pálinka is előkerült. Egy autó a szállásról is útnak indult. Mint később kiderült teljesen fennakadtak egy kövön a vízesés öblében és a kocsi minden mozdítási próbálkozásra borulási ingerenciát mutatott.
Persze megoldották és éjfélre be is értek a szállásra.
Mi a harmadik hellyel zártuk a napot, az pont jó egy kétnapos versenyen :)
Köszönjük a fotókat Merle Istvánnak!